2013. szeptember 7., szombat

Kezdődik az iskolaév

Vége a nyárnak. Kezdődik az iskola, kinek örömmel, kinek nem.
Az Olvasásklinika is megkezdi "tanévét".

Idén is fogok látni majd olyan rémült tizenegyedikest, aki a kisérettségitől fél.  Ha csak rágondol, máris előveszi a túl jól ismert érzés és olyankor szeretne egészen kicsire zsugorodni, elbújni. Eddig valahogyan még elboldogult az olvasással, de fél, mert idáig is 3-4 óra kellett neki, hogy felkészüljön a témazárókra.  Fél ő és aggódnak szülei.  És ha szeptemberben jön először, valószínűleg rá is igaz lesz: "decemberre olvas".

Eszembe jutott Dóri, akivel hatodikban dolgoztam addig alig-alig használható olvasásán, 2008-ban. Ötödikben ő is és családja is azt gondolták: persze, nehéz az átmenet, de "majd belejön". Nem úgy lett. Egészen februárig nem, amikor már az első óráról is lelkesen és mosollyal az arcán indult haza. Május végéig tartottak óráink, három hetente, otthon pedig a napi tíz perc személyre szabott gyakorlat folyt édesanyjával.
A meglepetés szeptemberben ért. Három komoly táskában hozták a könyveket, amelyeket Dóri nyáron, nagy élvezettel, elolvasott. "Kérdezzen bármelyikből, akárhonnan és megmondom, miről szól!" -- mondta.   Kérdeztem. Tudta.

És ezeknek a változásoknak az Olvasásklinika tavaly évvégi indulása után szeptembertől már a teljes tanévben örülhetünk majd -- munkatársaimmal, klienseinkkel és szüleikkel s persze a diákok tanáraival közösen.

2013. május 20., hétfő

Olvasásklinika: Hogy miért is csináljuk

Ma ezt a szívszorító e-mailt kaptam. A személyes részleteket megváltoztatva adom most közre.

Olvasd végig, mert megtalálsz benne mindent, ami miatt annak idején, 2000 tájékán úgy döntöttem, tartósan is foglalkoznom kell diszlexiások bajainak megoldásával. Ebből a levélből kiolvashatod, hogy az értő olvasás fejlesztését miért jó az áldozatban felgyülemlett keserű kudarc- és tehetetlenségérzet megoldásával kezdeni. Íme, a levél, beszéljen magáért:

Kedves István.

S...né R... Katalin vagyok, és új az Ön oldalán. Ugye, nem csak az olvasásról beszélhetünk, ha a diszlexiát emlegetjük? Vagy csak az diszlexiás aki nem tud olvasni vagy nehezen tud? Olvasásban megfelelő voltam, de szöveg értelmezésben gyenge. Akkoriban Veszprémben csak butának voltam elkönyvelve. Pedig lelki beteg voltam, amiért anyukám szégyellte év végi bizonyítványomat. Később azután már csak vagánynak tüntettem fel magam, amiért nem tanulok, álcázva az igazi okot, és megmentve magam a még több lelki sérüléstől. Akaraterőm meg nem sok volt, mert úgy éreztem, fölösleges lenne. Hiszen ha valamit nem értek, akkor azt nem értem, akárhányszor olvasnám el. Segítséget sem volt kitől kérnem. Más világ volt akkor, mint ma. A fiam pár éve fejezte be az iskoláit, és gondolom, ha én ma tanulnék, mások lennének az esélyeim. Bár ez sem biztos, hiszen ma már 45 éves vagyok.

Akkoriban létezhetett volna segítség? Ki tudja?

Sokáig azt hittem, klinikai eset vagyok, és jó lenne valami tudósokat felkeresni, hogy kísérletezni, és segíteni tudjanak rajtam. Mígnem egyszer olvastam 1 tesztet, ami a szülőknek segítséget nyújtott a gyerekük diszlexiáját felismerni. Kitöltöttem, mintha a gyerekemről lenne szó, és a válasz az volt, amire számítottam. Nem reménytelennek, de diszlexiásnak mondták ki. Majd felkértem a bizonyos oldal szerkesztőit, hogy ne küldjenek több segítő ajánlatot, mert nem gyerekről volt szó. Így lezártam a dolgot. Talán kicsit magamban is.
8 hónapra születtem, nem tudom, ez hozzájárult-e a problémámhoz, vagy sem. Tudom, hogy ha én tanultabb lettem volna, akkor a fiammal is többet tudtam volna foglalkozni. Angol nyelvű tanfolyamon is részt vettem, de feladtam, hiszen egy idő után túl gyors volt a tempó nekem. Igaz, ha lett volna időm tanulni, és nem hulla fáradtan veszem kezembe, este tíz körül a tananyagot, akkor tovább jutottam volna. De lehet, hogy az írott szöveg nehézkes megértése a ludas, ami mind a mai napig elkísér. Nem akartam az üzenőfalára írni, hiszen nem teregetném ki a gondjaimat az ismerőseim előtt.
Tisztelettel: S.R.Katalin



Az Olvasásklinikán nemrég végzett (és ez, írd és mondd, nála is 5, azaz 5 órát jelentett!) egy eszes, tehetséges gimnazista.  Olvasásbeli lemaradását ő is, mint mai levélírónk, rebellis hajlamokkal "ellensúlyozta".
És amikor, önnön maga legnagyobb meglepetésére is, már óriás étvággyal és sikerrel falta a mindaddig alig emészthető tananyagot, egy órán az addigi fő mumus, a történelemtanára így szólt hozzá szakmai vitájuk egy pontján: "Hát, te aztán belevaló lány vagy, Janka!"


Na, ezért lesz érdemes az Olvasásklinikát még nyáron is részben nyitva tartanunk.

Hogy az új tanév a kudarcok és a fájdalom helyett örömteli és sikeres

legyen, gyermek és szülő számára egyaránt.


Első lépésként nézd meg rövid szülők számára készített diszlexia tesztünket az Olvasásklinika honlapján!

2013. április 30., kedd

Olvasástanulás 14 év felett?

Az általános iskola vége felé nemcsak az a gondunk, hogy új iskolát kell választanunk, hanem hogy a gyerek épp kamaszodik is. Ha mindehhez még a tanulási, magatartási problémákkal is küzdünk, a helyzet még aggasztóbb lehet.


Az olvasási/tanulási problémákkal küzdő gyerekek többsége így-úgy végigjárja a nyolc osztályt, de sokuknál a tanulási problémák az évekkel nemigen enyhülnek. A tanulás nem megy könnyebben, így az évek során a „lyukak”, a hiányosságok száma egyre nő, mivel az új anyagrészek megértésének a korábbiakra kellene épülniük.

Ezt a helyzetet még tovább rontja az iskolai stressz. A stressz, mely a kudarcokból, a megszégyenítésből, a megaláztatásokból táplálkozik. Az iskola nem hoz sikert, még a tehetséges pedagógusok is tesznek néha megjegyzést, az osztálytársak pedig bármikor készek egy kis csúfolódásra. Így azután az értelmes, okos, sőt bizonyos területeken akár kiemelkedő tehetségű diák is egyre jobban kerüli az iskolai feladatokat, kedvetlen, frusztrált lesz. Ráadásul alulteljesít ott is, ahol ezt a problémája nem is indokolná.


A kamaszkorban a tanulási nehézséghez és a stresszhez a serdülőkori változások és annak sokszínű megnyilvánulásai is hozzáadódnak. A korábban jó természetű gyerek otthon és az iskolában rebellissé válik, kitör rajta a kamaszkori lustaság, semmihez sincs kedve, csavarog, csak a lányok/fiúk érdeklik, kipróbál 'mindent'. S az aggasztó serdülőköri problémát csak tovább súlyosbítják az iskolai kudarcsorozatok.

Az Olvasásklinikán folyó munka viszont kifejezetten jól működik a tizenévesek számára. Az Olvasásklinikán ugyanis korántsem csak a tanulásról van szó, hanem szóba kerülnek egyéb iskolai nehézségeik, szorongásaik és félelmeik, sőt otthoni gyakran otthoni problémáik is -- számos esetben mindez a megoldatlanul maradt kezdeti olvasási nehézség szövődményeinek "hegye".

Nálunk a fiatalok és a szülők is hamar érzékelik, hogy a terápiának köszönhetően nemcsak az olvasási nehézségek, hanem a szorongások, és rossz érzések is enyhülnek. A diák munkakedve, érdeklődése, önbizalma visszatér, sokszor olyan hamar és olyan mértékben, ami minden résztvevőt meglep.

Olyan is előfordult már, hogy amikor egy serdülő fiú kezelése kezdett eredményessé válni, az édesanya elárulta, hogy van egy idősebb gyermeke is, de ez a báty olyannyira reménytelen eset, akit már biztosan nem tud rábeszélni semmilyen terápiára. Ám miután a nagy testvért mégiscsak érdekelte, mi történik az órákon, mi hozta meg öccse munkakedvét.  Az idősebb fiú nemcsak végigjárta a terápia öt óráját, hanem visszairatkozott a gimnáziumba, amit aztán sikeresen el is végzett. Egy másik ilyen báty pedig az esti gimnáziumról most iratkozik be a nappali tagozatra.



Az Olvasásklinikán tehát várjuk azokat, akik "kinőtték" a többi intézményt, akiknek olvasástanulását már reménytelennek tartották.

2013. április 14., vasárnap

Mind közelebb a tanév vége


Véget ért a tavaszi szünet, lassan a késlekedő tavasz is megérkezik.
Mindnyájan fáradtak vagyunk.

Ám most megkezdődik a tanév utolsó nagy-nagy rohama, melyben gyerekeink hamarosan egyik témazáró dolgozatot írják a másik után. A problémamentes jótanulók is (és persze a tanárok is!) fáradtak, ők is inkább kirándulni, vagy a játszótérre  mennének, náluk is érződik a vitaminhiány.

De még nehezebb a helyzet ilyenkor a problémás, tanulási nehézségekkel küzdő gyerekekkel, hisz náluk az iskolai kudarcokból és problémákból adódó stressz még tovább fokozódik. Nem véletlen, hogy ők még nyűgösebbé válnak, gyakoribbak lesznek a has- és fejfájásaik, ismét másoknál megszaporodnak az intők. Még otthon is érződhet a feszültség: a testvérek többet civakodnak, a gyerek tör-zúz vagy elfelejti a megígért házimunkát.
        
Talán nem mindenki előtt ismert, hogy a tanulási zavarokkal küzdő gyerekek kétféleképpen reagálnak az ilyen, mindenki más számára is többszörösen nehéz helyzetekre.

Vannak egyfelől azok, akiken kívülről semmi sem látszódik. Ők nem okoznak problémát másoknak, nem zavarják a tanítást, nekik „csupán” gyakran fáj a fejük, még rövidebbre rágják összes körmüket, tépkedik a hajukat, belülről sebesre rágják a szájukat vagy csak a vonalzójukat aprítják fel fogukkal. Ők azok, akik, szakszóval, internalizálják a problémát. Kifelé problémamentesek, miközben „magukat emésztik”. A szülők (ha felfigyelnek rá) sokszor az efféle jelek miatt aggódhatnak, és keresnek segítséget.

Vannak azután a másik csoportba tartozók. A "rosszgyerekek". Az "osztály rémei". Ők így tanév vége felé egyre több intőt visznek haza: "Gyermeke zavarja a tanórát. A társait. Verekszik. Szemtelen. Nem figyel.", s az intők címzettjét, a szülőt is rendszeresen behívják az iskolába.  Nos, ezek a diákok szaknyelven szólva externalizálják problémáikat: kiadják magukból, amit lehet. Akadnak pedagógusok, akik ezt csupán magatartási problémaként értékelik, és akik ezért úgy vélik: ha a gyerek "megjavul", ha (majd) nyugodtan ül, akkor jobban is figyel és akkor a tanulás, az írás-olvasás is jobban fog menni a nyugtalan tanítványnak. Ezek a "hangosabb" gyerekek rendszerint gyorsabban is jutnak segítséghez.

Tapasztalatunk az, hogy az iskolai stresszeket, a frusztrációt többnyire hatékonyan tudjuk enyhíteni. Ha segítünk a diáknak abban, hogy a tanulás, az iskola ne állandó kudarcot jelentsen számára, akkor ezek a zavaró és kevésbé zavaró tünetek is enyhülni fognak.
Gondoljunk rá: lehet, hogy szenvedő gyermekünk az olvasás készségében maradt el, ezért érzi napi feladatait annyira túlterhelőnek.

2013. március 28., csütörtök

Hitek és tévhitek a diszlexiáról


A diszlexiásoknak és szüleiknek nem csak az olvasás bajával kell megküzdeniük, hanem az azt körülvevő számos ellentmondással is.  
Sok tanár és sok szülő mondja: "Bezzeg régen mindenki megtanult írni-olvasni!" 30-40 évvel ezelőtt valóban nem volt sok a diszlexiás, mivel nem vagy alig használták a fogalmat. Aki nem tudott megtanulni olvasni, az bukdácsolt, sőt utóbb akár kikopott az iskolából. Ő volt az osztály „buta gyereke”. Manapság viszont annyival is több a tanulási zavarral küzdő diák, amennyivel többet tudunk róluk és több figyelem irányul rájuk.

A gondos szülő persze pontosan tudja, hogy gyermeke nem buta és nem lusta, ha az iskolában netán ezzel fogadja a tanító. Tudja, mert otthon a gyerek bonyolult dolgokkal foglakozik, kitartóan. Épít, kitalál, jó vele beszélgetni, és ha a gyereket valami érdekli, az hosszú órákra leköti figyelmét. Csak az írás, az olvasás, az iskola nem megy. Szerencsére ma már sokan tudják, hogy a diszlexia és a többi részképesség-zavar nem intelligencia-függő jelenségek. A diszlexiások közt akadnak mindenféle képességűek. Itthon még szégyellni való, ha valakinek tanulási gondjai vannak vagy voltak, de a világ más tájain a sikeres diszlexiások büszkén vállalják, hogy sikereiket ezzel együtt érték, érik el. Tudni lehet, hogy diszlexiás volt Churchill, Edison, Einstein, Muhammad Ali, Steven Spielberg vagy Tom Cruise. 

A pedagógusok, fejlesztőpedagógusok sok olyan gyerekkel találkoznak, akiknek olvasásfejlődése megakadt, olvasásuk gépezetében komoly zavar állt be. Ott vannak köztük az "igazi" diszlexiások is, és azok is, akiknél a baj nem ebbe a genetikusan megalapozott, családban halmozódó típusba tartozik. Sok múlik az olvasástanítás módszerén, így elakadást okozhat a siettetés, ha az osztálynak „karácsonyra már mindenképpen írni-olvasnia kell”. Lehet, hogy szemüvegre lett volna szüksége a gyereknek, de lehet a baj alapja a csecsemőkori hallásprobléma, sőt előfordul, hogy épp csak olyan olvasnivalót kell keresni a gyereknek, amely valóban érdekli őt.

Ez máris átvezet ahhoz a tévhithez, mely szerint minden diszlexiás egyforma volna. Valójában nincs két egyforma diszlexiás. A fő tünet, az olvasás zavara ugyanaz, de esetről esetre mások az okok, az előzmények és a következmények. Az olvasási zavar ráadásul mindenféle egyéb problémával járhat együtt, pl. hiperaktivitással vagy figyelemzavarral.

Elterjedt tévhit az is, hogy 10-12 év felett már nincs mit tenni:  aki addig nem tudott megtanulni olvasni, azon már nemigen lehet segíteni. Az olvasástanítás ugyanis az alsó tagozatban véget ér, és csak mostanában kezdjük felismerni, hogy mennyire fontos a szövegértés és a szövegalkotás további fejlesztése még az ép gyermekeknél is. De mi lesz az idősebb diszlexiásokkal? Dr. Cserne István módszerének sajátossága, hogy 9-10 év felettieknél működik igazán, felső korhatár pedig nincs, így felnőtteknél is alkalmazható.
Aki többet meg szeretne tudni a diszlexiásokkal kapcsolatos legendákról és tévhitekről, az jöjjön el április 8-án 17:00-kor a Marczibányi téri Művelődési Központba, és hallgassa meg Dr. Cserne Istvánt.

2013. március 7., csütörtök

A baj nem jár egyedül 2.


A diszlexiához, mint említettük, gyakran társul a figyelemzavaron kívül a hiperaktivitás és a magatartászavar. 

Míg a figyelemzavar és a hiperaktivitás neurológiai eltéréseken alapszik, a magatartászavar miatt sokszor a veszélyeztető szociális közeg okolható.  A magatartászavar fő jellemzője a tartós, visszatérő erőszakos, dacos, kihívó magatartás, a környezet manipulálása. Ők az igazi, érthetetlen rossz gyerekek.  
A következőkben a hiperaktivitásról lesz szó. A hiperaktív személyek idegrendszere neurológiailag kismértékben eltér a többségétől. A hiperaktivitás az esetek körülbelül felében örökletes eltérés, de okozhatja terhesség alatti, szülés alatti és utáni kisebb agyi trauma is. A hiperaktív gyermekből hiperaktív felnőtt lesz, aki remélhetőleg megtanulja többé-kevésbé kezelni e problémát.
A hiperaktív egyének impulzívak, gyorsan, meggondolatlanul, kiszámíthatatlanul cselekszenek. Folyton aktívak, ami sokszor mozgásban, furcsa, koordinálatlan mozgásban is jelentkezik, de nem feltétlenül (ezért félrevezető a hipermotilitás kifejezés). A hiperaktív egyének agya folytonos ingerekre vágyik, és ez az oka annak, hogy késztetéseinek kevésbé tudnak ellenállni.

A hiperaktivitás önmagában nem betegség vagy probléma, a hiperaktív egyének közt sokan kiemelkedően magas eredményeket érnek el. Ugyanakkor a folytonosan izgő-mozgó, matató gyerek, aki képtelen korának megfelelő ideig egy helyben maradni és elfoglalni magát, sokszor rendkívül idegesítő. A hiperaktív gyermekek belső kontroll hiányában folyton megszegik a szabályokat, és ezt az intézmények nemigen tudják kezelni és tolerálni. Az ilyen gyerekek ráadásul gyakran népszerűtlenek, magányosak. Belőlük lesznek az osztály problémás tanulói. Ha mindez tanulási zavarokkal is társul, akkor – másodlagos szövődményként – magatartászavar is jelentkezhet.

Mi a teendő? A hiperaktív gyerekeknek megfelelően szabályozott és aktív tevékenységre lehetőséget nyújtó környezetre van szükségük. A gyermeknek mindig legyen lehetősége tevékenykedni, hisz az üresjárat számára szenvedés. Fontos, hogy zenéljenek (pl. doboljanak) és sportoljanak. Értelmes átlátható szabályrendszerre, kapaszkodókra van szüksége, vagyis tartós, határozott, sőt merev szabályok kellenek, hisz a belső kontroll bizonytalan. A szülőknek és a pedagógusoknak óriási türelemre van szükségük, minden kis eredményt értékelni kell. Bizonyos esetekben a pszichológiai (viselkedésterápiás) kezelés is hasznos lehet. 


2013. február 22., péntek

A baj nem jár egyedül 1.



Ha máshonnan nem, iskoláskorunkból mindnyájan emlékszünk az „osztály rémére”. Ő az,  aki rosszul tanul, rendetlenkedik , bohóckodik, szemtelen, visszabeszél  és aki nem hagyja tanulni a többieket. 
Ha gyerekünk nem boldogul az olvasással, az önmagában is ijesztő, aggasztó és elkeserítő. De sok esetben más problémákkal is kénytelenek vagyunk szembe nézni. A tanulási zavarokhoz sok esetben társul figyelemzavar, hiperaktivitás vagy magatartászavar.
Itt most csupán a figyelemzavarról lesz szó, ami nem azonos a pillanatnyi figyelmetlenséggel, a dekoncentráltsággal, ami különböző okok miatt bármelyikünkkel megeshet. Időnként az átlag gyerek is elbámul, álmodozik, főleg, ha túl könnyű vagy túl nehéz feladatokat kap. 

A figyelemzavar ezzel szemben valóban zavar – mely többnyire együtt jár a hiperaktivitással, ritkább esetben pedig a hipoaktivitással. (Ezekről a következő blogban lesz majd szó.) Az ilyen gyermekek képtelenek egyetlen dologra hosszasan koncentrálni, életkoruknak megfelelően kitartóan tevékenykedni. Bármi könnyen eltereli a figyelmét. Holmiját, még legkedvesebb tárgyait, ruhadarabjait is minduntalan elhagyja. Szétszórt: szinte mindig épp máshol jár az esze. Így látszólag nem érdekli, amit mondanak neki. Ő az, aki folyton lemarad,  „piszmog”, hiszen valami mindig eltereli a figyelmét.  

A figyelemzavar létezik önmagában is,  de együtt is járhat a diszlexiával. Míg a diszlexiások írásukban jellegzetesen ismétlődő hibákat ejtenek (például felcseréli a hangokat), a figyelemzavarral küzdők többnyire véletlenszerűen hibáznak, például kihagynak betűket vagy ékezeteket.

Mit tehetünk? A szórt figyelem azt is jelenti, hogy a gyermek sok mindent megtanul, amire nem is figyel, és sok mindet észrevesz, amit mások nem. Sokat segíthet nekik a háttérzene vagy bármi olyan  tevékenység,  járkálás,  teniszlabda vagy babzsák dobálása, ami csillapítja "ingeréhségét". Ők különösen jó hasznát veszik a képeknek, ábráknak, egyéb vizuális eszközöknek. Mivel a figyelemzavaros gyerek hosszú ideig nem tud egy dologra koncentrálni, ezért rövidebb feladatokat adjunk neki, és hagyjuk, hogy a feladatok közt szünetet tarthasson. Az utasítások mindig legyenek rövidek. A feladatok megbeszélésénél sokat segít a szemkontaktus: a gyermek szemén azonnal láthatjuk, "ott van-e" vagy sem. Koncentrációképességét jól fejlesztik a rövid memoriterek. Fontos azonban, hogy ezek rövidek és a gyermek számára valóban érdekesek legyenek. 

Kevésbé súlyos esetekben meglepően sokat segíthetnek azok az egyensúlygyakorlatok, melyek a neurológiai rendszert fejlesztik. Így még felnőtt korban is segíti a koncentrációt az egyensúlyrendszer ingerlése: a hintázás, a biciklizés, és persze a jóga. Újabban pedig elérhetővé vált egy hatékony, gyógyszermentes eljárás, az úgynevezett EEG-biofeedback is. A gyermek számára ez nem más – bonyolult neve ellenére – mint egy videójáték, melynek  segítségével megtanulhatja koncentrációképességének megszerzését és fenntartását. 
De ez már egy másik történet.

Népszerű bejegyzések